I.
Tüneményre leltem.
Gyógyító papunk, mesterem és tanítóm tanácsa nyomán jártam a rengetegben, épp hetedik napja.
Így találtam rá pókhálós, füves, gyérül virágos, dongó-zsongó, tágas tisztása közepén, amint egy rajzolt körben ült.
Vak volt, mégis mintha ismert volna, úgy köszöntött engem… s óh, mennyire csodáltam az erőt, mely oly szépségessé tette!
Jelnek vettem, mellé ültem, hogy kérdezzem, de ő megelőzött a beszédben.
Egyik kezét felém nyújtva, szürkült szemeit a hegyek fölötti alkony derengésére emelve közölte kérését.
- Maradj, és segíts nekem, ifjú jóember! Harcos vagy, érezlek! Nagy az én akarásom, mégsem tudom, miért vagyok! Annyit tudok csak, mióta élek, hogy e helyet el nem hagyhatom! Te vagy az első, ki erre tévedt, szólj róla, milyen a világ!
Aranyfácánok röppentek fel a csendre, mit e halk szavai után hagyott.
Helyet lelni mentek, alsó ágakra elülni éjszakára.
Magára vonta hatalmas, medvebőr takaróját.
Egyetlen viselete volt a bőr, alatta anyaszültül kuporgott.
Olybá tűnt, nincs afféle robusztus medve, amelyé volt, sem olyan vadász, ki győzhetné.
Illőn bemutatkoztam, igent mondtam, de csupán reggelig, hisz’ vártak a jelek, alant, a sűrűben, hogy megadják gondom gyógyszerét.
- Holnap tovább viszem magam – húzódoztam – gombát, füvet, sólymot kérdezni, megmondanák-e, harcos fejedelemkirály avagy az Egy papja legyek, amikor ismét emberekhez térek!
Hollószín haja, mintha sosem kócolódott volna, mintha reggel rendezgette volna simává egy csonttal valami szolga, földig omlott ültében, a szőrme alatt, hogy porcos térdeit takarja.
Világtalanságában is gyönyörű volt, csak csodálhatta, aki nézte.
Szokatlanul viselt körmeit nem tekintve, bármely férfi az örökébe vette volna társul, ő mégis ott feszengett a minden közepén, a semmiben.
- Mi késztet itt maradnod? Mióta töröd itt magad? – kérdeztem, hogy megismerhessem, s ő mellkasomra révedve mondta válaszát.
- Tudom, jöhet sötét, de csak fény van, mióta itt ülök. Nem tanítottak, mégis minden eszembe ötlik. Beszélek, emlékezem, pedig ma reggel születtem. Míg nem jöttél, csupán érezhettem, gondolhattam, hogy nem csak én vagyok, hisz’ a szőrmét adnia kellett valakinek, a késztetést, hogy el ne menjek, táplálnia kellett valakinek. Nincs atyám, anyám, mégis élek, soha sem láttam, mégis tudom, hogy vak vagyok. Ahogy a fény erősödött, úgy erősödtem, ahogyan gyengül, úgy gyengülök, s egyre többet érzek, tudok, emlékezem; életre, mintha én éltem volna, tettekre, mintha én tettem volna azokat. Éhezem, de hasztalan ennem, szomjazom, de minek is innom! Mindent tudok, de nem értem. Talán veled teljesül a világ – sóhajtotta.
Egyetlen könny gördült le bal szeméből, s felém emelte másik kezét is.
Fogadtam, mintha vezetném, mintha indulnánk valahová.
Rajzot vettem észre a könyökhajlatában.
Khemetből jötteken láttam hasonló betűt, pár éve, amikor nagybátyám, áruba adva engem, kormányzást, nyelvet, hadakozást tanulni, Aetiusért váltságba, Rómába űzött.
A fiú jött helyembe, minket kiismerni, tanúnak ahhoz, lám miként adja Roua nyeszlett szívét az ellent szolgálni.
Kifürkésztem hát én is az ő honát.
Így tehettem legjobbul, hisz’ még ha szerelem lett volna is, hogy boldogságunkra vált volna a mérhetetlen öntárulkozás, de fortély volt csupán, s első a lépések közül, amelyek minket széleszteni akartak.
- Jel van kezeden, nővérem. Tudsz-e felőle, mit üzen, mely tájak hírnöke – tértem társamhoz e kérdéssel, kizökkentve magam a sajgató hazagondolásból.
Többannyiszor jobbnak tűnt az árulás ügyénél az akkor elém tárult, nagy titkot fürkészni.
Gyanúm volt ugyanis, hogy varázslattal lehet ütközésem.
- Tőled hallom csak, ha megláthatnám, hiszem, emlékeznék – mondta.
Figyeltem őt, haja több évnyit nőtt, arca öreggé lett, körmei, kezén, lábán körbetekeredtek.
Tejfogai, kihullott szőrszálai körüle hevertek a porban.
- Beszélek hát én, talán bennem felismered magad – határoztam, és tűzrakás közben sérelmeim, vágyaim, kérdéseim szavait szabadon elengedtem.
Mikor az égszemű, szőrmébe bújásából a lángok fénye és melegsége felé tárta fel egész magát, egy koszos gyíkhoz volt hasonlatos.
Soha nem voltam szánakozóféle.
Nincs tisztább, egyenesebb a vadnál, s nem láttam vadat, mi sajnálta volna magát.
Kacagtam inkább, persze mélységes tisztelettel, s nem árultam el, hogy kinézete miatt.
Ki voltam én, hogy szánjam, ha ő magát becsülettel viselte!
Nem kérte másban segítségemet, maradtam és beszéltem.
- Tudod, királyt akarnak belőlem. Helyükre uralkodnám a törzseket, óljába hajtanám Rómát. Gőzöl bennem a vér, s ki tudja kinek az őstene, még sáfár Roua haldoklásával is ajándékoz éppen. Egy bajom, hogy szívvel sújtott a sors, és elmondom neked, hisz’ kinek és hol mondanád vissza, bár tervem van a régi, dicső néppé hívni össze a családokat, mégis szégyellném vérem halálát akarni. Arretium talált meg sokadszor, de most nagy erősséggel a názáreti táltos történetével, s én azóta gyengülök. Szemem látta, miként mosta alá egy birodalom alapját pusztán annyi, hogy egy embernek szíve volt. Gyenge vagyok én úrnak, s az a mese tett ilyenné, mert csavar, amint azt egy átoknak kellene. Őseink által vallott, s majd’ elmaradt-, feledett hitünk emlékezete, amit tanít. Egy pártus ősöm esetével igencsak egységes a Iesua históriája. Általa ihletett lehet. Ő, az Izzó, a Boldogasszony királynénk fia lehetett a saját, ferdült meséik hősévé. Évszázadok távolában viruló szép kor elevenedik előttem, az összetartás, és nem a mai szétszéledés kora. Földön járó, igazság, fény ideje; jó vezetők napjai, visszavágylak! Homlokomat ráncolom, nem tudom ki legyek, az, aki voltam, az, aki lehetnék, vagy hagyjam-e a szívemet beérni, és váljak a láthatatlannak remetéjévé! Bosszúnak, hadaknak, parancsnak ellen tesz a förtelmes jóság, s így átadni neki magamat nem akarom. Úr a testemen; mint betegítő szerelmek, úgy gyönyörködtet. Elveszi figyelmem és akaratom. Szeretni szólít a becsület harca ellenében, s szintúgy hiszek szavának. Ó, hát ez meg az én szemeimet borítja köddel, így vagyunk mi egy pár, kedves. Nem tudni toldva vagy híján vagyunk-e az elégnek. Mily rátarti az ember, mert ha van is ott fönt Ősten, miért gondoljuk mindjárt, csak miránk lehet gondja, hogy szólítson, s fura terveihez igazítson! Jobb dolga, nagyobb reményű embere is akad, miért pont ránk testálja e fölös száz szemet, melytől elveszett nézésünk tükre, de ránk szakadt-méretett a való látása, e nem kívánt képesség! Nem nyavalygok: szitkozódom! Ne sírj velem, ne is nevess rajtam! Velem kacagj inkább, égszemű gyíkember, elesett vérem! Ha főzni tudnék, szert kevernék, mely kiűzné emlékeimből a napokat, melyeken készséggel hallgattam az idegent, a saját mennyét magasztalni! Velem nevess, úgy majd arra figyelek, s belefeledkezem! Arikant nyűgöző fürtjei se jussanak eszembe! Hűtlen, méltatlan senki lánya, csak engem gyötörni szülték, s mire vezette szándékom, kedvem, mindenem: iránta való lángolásra! Hittem, erős vagyok, s mindent ismerő, de senki maradtam, nővérem, ezt legalább tudom.
E szavakkal csöndesedtem el.
Az est leszállt, ő gyermekképpen figyelt.
Tűnődtem, mit érthet viszályról, szerelemről.
Más létből derengő képekkel táncolt üres pupillái mögött a tűzből rávetülő fény.
- Tudok az emberekről – éledezett –, s arról, miként lehet fontosabb egyetlenegy a millió közül. Számodra Arikant az egyedüli… ahogy mondtad – puhatolódzott.
Segített a hangja.
Kirántott a hévből, mely csak magamra figyelni űzött.
- Igen, ő az, drága – feleltem. – Nem értem miből merítesz, ha való, hogy reggel születtél. Ám, íme estére vén vagy, így ha ez meglehet, biztosan azt is elhihetem.
- Nyugtat közelséged – mondta –, s mintha félelmeim fogytával a feledett igazság lakása képződne bennem, úgy tűnnek el a foltok, s jön elő helyükre a történetem. Beszélj még, akár szórj szitkot! Hadd engedjem el, ami vagyok, s hadd értsem azt, aki voltam!
Fát adtam a tűznek, s úgy határoztam, arról kezdek beszélni, amit valójában szeretnék mondani.
- Sűrűn szőtt a bejárt ösvényeim szövete; egy álmának élő ember meséje, aki szegény, mégis gazdag, hiszen a lelkében mindene megvan. Regék, zenék, melyeket szeretnek, bár ugyanúgy nem értenek, mint az átadójukat. Kik rám tekintenek, azt látják, ezer ember barátja, ismerőse, minden tanács közepe vagyok, de arról, hogy mégis milyen egyedül ebben a bolond forgatagban, még Arikant, kinek segítő kezét, éltető csókját kértem, sem akar tudomást venni. És igaz is, hogy nézne ki, ha egy példaképükül emelt, első táltosról kiderülne, hogy ember!
Ha nincs, akiben hihetnek, értelmetlenné válik a létük, így a testbe költöztetett lelkiismeretükként, valami fércelt megváltónak, ha meggebed is állandóan a kereszt- vagy életfára, mint aeteri trónra szegezve kell a szemeik előtt díszlenie. Mi, akik nem szemmel látunk, őrültek sorsára adatunk, hiszen nem vagyunk próféták, mégis muszáj volna engednünk, hogy annak tekintsenek, ha nem akarjuk, hogy tenni képes magunk helyett, nemzetségek öngyilkosságát celebráló, önjelölt hadvezérek válasszanak maguknak kesztyűsbáb-királyokat, akik csak a vészbe és végbe vezető út fejedelmei tudnának lenni. El kell érnünk, ha már ember kell a trónra, jó ember legyen. Ámde milyen a jó ember! S ha lesz is, nehéz dolga lesz. Beszél, de nem mondhat el mindent, csak amit testvérei még megértéssel be tudnak fogadni. A teljesség tudása, bennük, mint a mennykő, szétégetné testük finom szerkezetét. A szavak csak megrontói, tolvajai a teljességnek, mégis szólni kell, hisz’ meddig lehetne legelöl valaki, aki nem akar ott lenni, valamint nem beszél és nem is tesz semmit.
A nép lovat és kardot követ, szükséget és kínt ért meg, zajból, aranyból és félelemből él, circusért, kenyérért küzd, pedig a valódi fejedelmek a nyugalom fejedelmei. Ó, Hellas demokráciája, elvesztél, ha maga a nép nem a jóság és értelem népe! A többség emel példaként vezért, s a többség mindig együgyűbb. Magukhoz mérten választanak, s ezért csalódnak minduntalan. A valódi vezérek nem uralkodnak, hanem a tökéletest tartják magukban, s méltóságuk nem örökölt rang vagy betölteni szükséges szerep. Azért tisztelik és szeretik őket, mert ők a Földön járó ég, mert ők maguk a tisztelet és a szeretet. Olyanok, mint a dolgok mögötti lélek, előtti eredet, fölötti ok. Senki sem sejti, hogy nélkülük lélegzetnyi ereje sem lehet. Mindig jár köztünk néhány közülük, hogy meg ne álljon a világ. Ha királlyá lesznek, testük a tróné marad, ám szellemük ott lebben minden tett és történés körül. Nem ők törvénykeznek, hanem rájuk tekintve mindenki önmaga felett. Ezt a fajta valós fejedelemséget csak a látók ismerik. A nép elé, bánjuk, de bábkirály kell. Íme a gyökere a már említett bolond forgatagnak. Úgy szól az ész: ha valaki szent, nem lehet király, s ha király, szükséges, hogy ne szent, hanem erős legyen. Hisz’ hogyan hajthatja népe szekerét, akiben nincs meg együtt könyörtelenség és jóság! A való mégis más mellett szól, s azt mutatja, középre kell állni, s érző szívet felmutatva, világolva tartani össze a nemzetségeket. Roua haldoklik, s a nyájat, mely miatta most már inkább kóborló, eltévedt ökörcsorda, Buda bátyámra és rám kívánja hagyni. Minden engem kér, csak én, Atilla vagyok, aki nem találja magát, aki nem kész minderre. Senki vagyok, kit a semmi királyává hívnak. Nincsenek csak céltalan, Róma által szétzavart, szétcsalt, hitét vesztett senkik, akik senki-nemzetekkel mulatozva, semmivé olvadnak. Íme, én is, pedig a világot bejártam, éppen csak ugyaneddig tudtam jutni, s szintúgy önmagam megtalálni vagyok veled a rajzolt körödben. Tanítóm tanácsolta kétségem orvoslásául, hogy magam az erdőségbe vessem, s egészítőül a jeleket keressem, amelyek döntésre vezetnek.
Melyik legyek én: a csendes gerinc és szív, ki a láthatatlan, világnyi templom lelke, vagy a habzó szájú hadonászó, aki lova, íja, kardja ura, s akit követnek? Ha az első volnék, venném igazi magam, hisz’ nincs vonzóbb, mint szeretni! Az Egyet, a legfőbbet vágyva élnék, mindenben őt látva! Budára hagynám, hadd kockázza el a maradványunk, s magamat, bosszúmat levetve a világosba adnám! Amíg bátyám urat játszani kíván, úgyis tákol valami országot, miért törjem magam mennynél kevesebb eszmék hajszolásában, s miért tennék néppé értetlen, hálátlan, érdeknéző családokat! Ó, hát mondja valaki, fontosabb-e a mintája a szőttesnél, különb-e a munka a végzőjénél, vagy mind pont ugyanúgy fontosak? Miért akarjak kiállni, jó királyságom bizonyítandó, ha nincsenek, akik előttem jó népségüket bizonyítanák – förmedtem a meredélyekre, s azokon is túlra.
Sértettként hallgattam el.
Csupa szükségtelen mozdulatot tettem, mielőtt nyugtatni próbáltam magam.
Reméltem, beszédem lecsalja múltja takaróját.
- Emlékszik rád a jövő – nyiladozott tovább. – Ezért feszülsz meg. Mintha lelked, mely örökkévaló és végtelen jelenbe kívánkozó, viselős lenne a változásban székelő szent elkerülhetetlennel. Nézd, már én tudom, hogy kevés nálad erősebb férfi élhet, s te még ma is gyermek akarnál maradni! Nem fűlik tudnod végzetedet? Lám, ezért van, hogy a jövőnek kell emlékeznie rá helyetted! Hurokba fog, húz magához, s nincs ösvény, mi dolgodtól menekíthetne!
- Ím hát, a szerep hatalmasabb az embernél – vélekedtem.
- De annak is megvan az embere – mondta. – Elvállalhatja, ki nem belé való, de megszakad, elsorvad, s mindenki vele!
Szigorú volt.
Kiegyenesedtem válaszadásomban.
- Világot uralunk mi emberek, s minket meg a félelem ural. Emígy és amúgy is az a fejedelem.
- Belőlem szökik szavaidra – tűnődött –, de nem hittem, hogy beléd ugrál át az erdő sötétje, a hegyek rejteke helyett!
Szégyellni kellett volna magam, mégis önleleplező mosoly ült arcomra, s mint a színészek, kart kitárva, talpra állva, a fatörzseken táncoló sárgás fények szülte, szökellő rémekre kiáltottam.
- Íme, nézzétek, Atilla vagyok, a szerepek ellen felkelő, ki még félni is elég bátor! S figyelmezzetek hű társamra is, ki, ahogy nézem, megtanult nevetni!
Ránéztem, rámutattam, s ő csakugyan nevetett.
Ekkor történt, hogy mellkasához kapott, s arcán a felismerés csodálkozásával a földre görnyedt.
Mellécsuklottam, kiegyenesítettem levegőért kapkodásában.
- Égszemű! Kicsi halam! Hol a tó, melybe visszadobhatnálak? – faggattam gondoskodón.
Fülét, a szívem dobogását hallgatni, mellemhez bújtatta.
Magam is hallottam, amit ő.
Mintha az erdő dobogott volna.
Erre a dobogásra szólalt meg lihegve, mint a jósok a révedésben, ám úgy tűnt, ő éppen megfordítva, a maga világából tekintett át a mi szűkösebb honunkba.
- Atilla, hunok reménye, bolondozni kélt kedvem, s látod, elfogyok. Már mindenre emlékszem. Átok s áldás egyként ül e fejen, magam hoztam magamra, s megérdemeltem. Lám, nappalonként ily okból az árnyak valók, s a valók árnyak, és alant a földben pihenő lombok fölött, a légben szomjazik a gyökér – kezdte a szomorú szónoklatot.
- Mondd, végre, mit tudhatok rólad! – sürgettem arcához közel hajoltomban.
- Éjjelente meghalok, s csakis előtte fertályórán át osztályrészem óhajtott józanságom. Szemem kitisztul, elmém megébred, s a szívem is éppoly tisztaságban marad, mint végig ittlétem során. Ő az egyetlen tanúm, ki helyettem is él, s jegyzi azt, ami éri. Így tudok most mindent elbeszélni neked. Halld: a múlt meg nem változtatható, egyedül a jelenben váltható meg, s ott is csak a szeretet végletek nélküli gyönyörében. Éltem és értettem ezt a szeretetet, senkit meg nem tudtam bántani. Magam ellen fordultam, mikor a szerelem bánata csillagaim közül a sárba lerántott. A jó ösvényén megbotlottam, társaim bizalmát megbántottam, a szent tudást meggyaláztam. A Nílusban vetettem véget életemnek. Khemet várt engem, őseink ismeretét, méltóságát visszahozni támasztottak, s én nem váltottam be reményeiket. Tízezer és még több száz év óta járnak őrzők itt, hogy az embernek reménye legyen. Még Philae kövei közt játszadoztam, akkor hívtak el, s közéjük tartoztam. Mindent tudok! Mindent tudok, de magamat néztem, óh, mily mérhetetlen az én vétkem! Megérdemlem vezeklésemet – rebegte.
Nem sírt.
Mintha egyke könnyével kimosódott volna a szeme üressége.
Mire teste a leggyengébbé lett, az megtelt a legnagyobb látható erővel és fényességgel.
- Miben segíthetlek nővérem? – kérdeztem, remélve, hogy többet megtudok.
Mélyet lélegezve szólt.
- Heru turulröptét nem kísérhetem; semmi értelme életemnek! Egyszer nézhettem, belé is szerettem! Tündökölt, s mire képes a legnagyobb gyönyörűség: a lányszívet fellobbantotta! Égtem, epedtem érte, s tudtam, míg járólény vagyok, szerelmével nem válhatok eggyé. Eldöntöttem: meghalok. Látod, egyszerű törvény, s én balga nem értettem: kicsiny edény volt a lányszív, a lányfej oly mérhetetlen végtelenségnek. Ez van, ha kéregből lett hordóba töltöd a világ borát; nem tarthatja, elfolyik az, beissza a szikkadt föld. S ha fatálakon kívánsz az utadon tüzet vinni; átizzik, megszűnik, elég és szétgurul a parázs. Örökkévaló a lélek, s fájdalma halál után is sajog, mégis szégyenemben, hogy e kövek, fák, folyók ne lássanak, meghalni vágyom, ahogyan kiút az mindenkinek. Ám, mivel tudásban s látásban vétettem, ellöktem életem, most naponta születek újra, tompán, ahogyan gyengeségemhez méltó, s a halált jutalmul meg nem tarthatom. Ó, ha kiválthatnám magam valamiképpen! Oly régóta kutatom végső perceimet, de nem lelem az egyenlítés módját. E kisebb kört a tegnap végeztével rajzoltam fel, mikor a valódi nagyobb körről, mely Usiri rajza, elgondolkodtam. Minden tettem ima, hisz’ magamban vagyok, s óhajtásom még inkább az. Segítőt kértem, hisz’ magamat a végbe nem adhatom, ahhoz gyenge vagyok. Majd kivisz engem ő a körömből, ha nem megy egyszerre, hát minden átkozott napomon, hogy egyet se szenvedjek végig! S most eljöttél, lehet, mert kérésem engedményre talált, így tőled kívánhatom, vidd véghez velem, mit az Egy Ősten részletei végre megengednek! Ha csak ennyit, hát ennyit! Vigyél ki a körből minden reggel újra, míg közeledik, s teljesen össze nem zárul, mert csak akkor válhatok semmivé! Ponttá lesz, s vele végre kialszik a lelkem!
Így könyörgött, s nevét kérésemre sem árulta el.
Úgy vélte, az is csak ide kötötte volna, e szégyenletes léthez.
- Rögtön meghalsz, és még jobban meg akarsz halni – csodálkoztam kérdőre vonva. – Nagy lehet fájdalmad, ez is bizonyítja. Mégis jobb’ tetszett az álmodó, égszemű gyíknővér, mint ez a mostani, romjaiba hanyatló, józan szerencsétlen! Beszélj a körről, mit neked rajzolt Usirid, elhaltjaitok őstensége! Hogyan tehette, ha ő a teljesség mindenekre vigyázó keze!
- A völgyben, kedves, a folyónál volt az íve, amikor ide űzettem, s minden napommal szűkebb. Itt jár, már a patakot sem éri, nem sokáig kellene, segíts! Szánj meg, s éjjelektől hajnalokig majd lelkemben élek, Heru szerelmemben gyönyörködöm! Végül megszűnök, lelkem s úgy halálom sem lesz… mindkettőnk megszabadul.
Lassan úgysem volt különbség világok vagy beszéd s gondolkodás között.
Ily mértékű őszinteség mellett ki is mondtam mindjárt, amit szükségem volt mondani.
- Még ha úgy is van, ahogy szólod, s nem ártó, hátsó szándékkal marasztalsz, mit képzelsz te rólam, ki volnék, hogy őstenségek által szabott jussodat megkurtíthatom! Rám is átkot hozatnál, nem elég a tied? S ha nem érdekelne az átok, ha ellene kiállva megmentenélek, tényleg megmentenélek-e? Nem hiszed, hogy bölcsek az őstenségeid, s nem büntetnek, hanem oktatnak, hogy magadhoz visszatalálj? Mintha kijelentenéd e siránkozással, hogy az Őstened balog, legalábbis van, amit nem tehet meg! Mennyivel könnyebb azok utolsó ideje, akik gyönyörködnek, agóniájuk csak a testet éri, s lelkükben, megvilágosulás általi szabadulást remélnek! Te is így tehetnél! Aztán meg hogyan éreznék, ha úgy kéne tovább élnem, hogy egy csodát megöltem – korholtam.
- Én kérlek rá – erősködött.
- Még ha magad kérsz rá is – folytattam –, hogy mérheted a terhet fejemre, hogy valami nálunk több, bölcsebb, nagyobb fölött ítéletet mondjak, s egy igazabb tervet semmivé szakítsak! Aludj el, és álmodj Heruddal, míg én tisztességgel eltemetlek! Imát is mondok fölötted, bár nincs az Egy névtelentől külön Őstenem. Elégedj meg ezzel, mert azután elmegyek mindazért, miért elindultam, s megtalálom jeleimet, válaszaimat! Reggelig ígértem, ám de nem leszel már, így imám utánig maradok. Miként adhatnám csak rövid pihenésre is a fejem ott, hol egy felebarátom holttestének már megvetettem a helyét!
Elhallgattunk akkor, mert kínokra kezdett állni a szája.
Csak percek múlva tudott felelni.
- Emlékszem a szerelemre, de érzéketlen vagyok, ezt érdemeltem, ebben létezem. Ébred halálomban, elhal napjaimon. Emlékszem az evés-ivás gyönyörére, de elvétetett belőlem az ízlelés, az öröm, s csak felidézhetem azokat. Kínok kínja, ha láttad, s többé nem nézheted, ha emlékszel, de nem lehetsz biztos, ha érezted, és mégsem érezheted! Aki ismeri a legszebbet, nincs más értékesebb előtte azon kívül. S ha még azt sem érheti el, amit ismer, s ezt mindennél biztosabban tudja, hát miért kellene életben maradnia! Ítélkezünk, szidjuk: Őstent játszik, aki életet vesz el… de nem mondjuk ugyanezt arra, aki erővel tart a létben! Egyik sem különb! Érezd az egyedüliként meghagyott szükségemet! A csecsemőt, kit hajnalban e helyütt találsz, vidd messzire innen, ki ebből a körből, míg karjaidból az égbe nem párolog – könyörgött.
Már alig pihegett.
- Ne nehezítsük egymás dolgát – mordultam rá –, amúgy se könnyű! Gondoljon mindenki a saját népével; én a hunnal, magyarral, te a csillagokkal! Ígérem, felravatalozlak, s ha holnap tényleg újjá leszel, várni kezdheted valódi megmentődet. Úgysem emlékszel majd rám, sem arra, hogy bármit is mondtam vagy megköszöntem!
S azzal tényleg megköszöntem a tanácsait.
Lehunyta szemeit, csigába hajlott körmű kezével a karomat markolva, suttogón intézte hozzám utolsó mondatait.
- A hazámban a holtakat bebalzsamozva adták Anubnak, hogy Usiri honában épen ébredjenek újjá. Úgy tartották, csak a Khemetben nyugvókkal történhet meg az újjáéledés. Mosolyogtat, hogy a honfitársak alig mertek más országba menni, nehogy ott érje őket a halál. Úgy oda a menny – krákogta.
Vért köhögött felnevettében.
- Érdekel, hát elmondod-e, a te Usirid miért pont a mi környékünkön rajzolta meg az okulásod körét? – próbáltam ébren tartani.
Cinkos vigyor ült az arcán, csak az oka volt túlzottan láthatatlan.
- Íme, mondom, nehogy annyira tudni kívánd, hogy holnapi magamtól akard kérdezni: e helyütt dobog a világ szíve. Mondják: akinek a szíve azt dobbanja, amit ezeké a hegyeké, az egész Föld akaratából, vágyából születik, és nagy lélekkel jár majd az emberek előtt.
Így prófétált, s én újra csak biztattam.
- Látod, nővérem, neked kedvező helyre tettek, törődnek veled, visszavárnak az őstenségeid!
Ám mialatt ezt mondtam, ő magát elhagyva az ölembe hullott.
Szürkült hajába túrtam, megsimogattam, és lecsuktam a szemeit.
Még elmondtam neki, hogy jó embernek ismertem meg.
Ülve, görnyesztve kötöztem a medveszőrmébe, sekély gödörbe tettem, éppen elfödte a föld.
Kövekkel leptem el, erősen, nehogy állat érhesse.
Nem úgy volt illő, de már amúgy sem Khemetben nyugodhatott, nekem pedig csak arra volt erőm, képességem.
…
Mindenki máshogy nevezi, képzeli, méri az Őstent.
Ha tényleg van, mit számít, van-e neve, és mi az!
A félők, úgyis inkább szarvast mondanak a szarvas neve, farkast a farkas neve helyett, mit várhatnánk, ha a legnagyobb neve után kérdeznénk!
Csak nevetni bírtam, arra maradt erőm.
Figyeltem, együtt dobban-e a szívem a hegyekével, de csak az éjszaka neszei köszöngettek.
Ahogy ígértem, nővéremért fohászkodtam.
A mindegy-nevű Egyet kértem, tegye őt nyitottá a világossága iránt, árassza belé magát, hogy egésszé legyen.
Égszeműhöz is intéztem szót.
Mondtam, engedje el az engedni valót, és nyugodjon magába.
Azt is, nyíljon meg, fogadja be a magánál sokkal többet, teljen el élettel, és váljon eggyé vele.
Tettem a tűzre, megfordultam, és arcomat a hajnal első szellőjébe mártva, a fényt derengni kezdő ég alatt elindultam a patak irányába.
(folyt. köv. a következő/régebbi bejegyzésben)
