ELŐVEZETÉS
Aquileia a Római Birodalom egyik legbiztosabb bástyája volt.
Vízzel körülvett dombon állt, magas, vastag falaival, erős kapuival.
Hosszú hónapokra elegendő készletei és egy katonai tábor is bebiztosították a germán vagy más ázsiai törzsek ostromai ellen.
Egy napon aztán Atilla és hunjai érkeztek a város alatti síkra.
A király a tanácsban bejelentette, minden amellett szól, hogy a csata elmaradjon.
Bár vezérei csodálkoztak, másnap mindenki elindult a Duna és a Tisza felé.
Isten ostora végső pillantást vetett a futni hagyott vadra, mikor is gólyákat látott a tornyok felől a serege fölé szállni.
Mindahány a fiókájával repült.
Megértette a jelet: az állatok a jövőt, az elkerülhetetlent látták.
A hunokat megfordítva hamuvá égette Aquileia fegyver és éléstárait, majd a lakói elkergetése után a házait is.
Meghagyta nekik, hogy azután most már végre igazul tiszteljék az Anyát, az Atyát, a Fiút, és mindannyiukban a Szentlelket.
…
Íme, tollat ragadok, és mesét írok.
Tudvalévő, ki volt ő; nagy uralkodó, rettegett, ki más népek felett még Rómát is félelemben tartotta.
Ám az ifjúról, akit aztán valami csoda azzá a legfélhetőbb vezetővé tett, semmi sem beszél így ezeken a lapokon kívül.
Ki csak cseppnyit is bölcs, látja, hogy pusztán ésszel, nyersséggel nem lehet főhajtásra bírni a világot.
Essék hát szó a SZÍVRŐL, mely mindezt elérte!
Kérlek, ne háborodj fel, mintha nép csak régen lett volna, hogy szájával legendát támasszon!
Magam is e nép vagyok, s büszkén költök a jövőknek legendát.
